Miért akarom újra és újra látni azt a filmet, amiben Darren Aronofsky előbb megmutatja, hogy az élet egy hatalmas kutyaszar (a film kezdete, a nyár), aztán gonoszul belenyomja fejünket ebbe a gőzölgő trutyiba (ősz), majd komótosan a nyakunkra ül, hogy soha tőbbé ne tudjuk elfelejteni ezt a penetráns szagot, ízt, látványt (tél)?
Talán hogy erőt nyerjek? Hogy bár nem egy csúcsragadozó helyét bitorlom ebben az emberi táplálékláncban, de lehetnék, sokkal, sokkal rosszabb pozícióban is? Amikor már nem tudnám kontrollálni az életemet. Minden pillanatomat valamilyen kényszer okozta függőség irányítaná, programozná. Amikor a nap az első reklámtól a tv adás végét jelentő szignálig terjedne, térben és időben.
Meddig szabad az emberi akarat? Meddig mondhatom, hogy én irányítom az életemet, és az álmaimat, és nem fordítva? Meddig reménykedhetek abban, hogy nem úgy kell befejeznem földi életemet, mint Sarah Goldfarbnak? Ez a film legalább annyira rekviem a drog áldozataiért, mint a magányra itélt emberekért. A rémálomba fordult álmokért.
Pedig minden olyan mesésen indult...
Egy telefonhívás, "benne leszek a tv-ben". És talán majd a piros ruhában is, ha sikerül belefogyni. És egyszer az életben büszke lesz rám a fiam. És a barátnőim lent az utcán mindennap a legjobb széket ajánlják fel a napozáshoz. És minden nap sütni fog a nap. És milliók bámulják a televíziót, ahogyan én, Sarah Goldfarb, Brooklynból megnyerem a díjat. De a díjra nincs szükségem. Azt elajándékozzuk. Csak egy mosoly. A fiam, Harry ölelése. Az unokám... Semmi mást nem akarok, ez az ÁLMOM! De nem olyan könnyű lefogyni. Hogy is mondta doktor úr? Reggel a lila, délben a kék, este a sárga, éjjel a zöld? És elég egy tabletta? De hozzászoktam, már nem használ. Pedig olyan szépen lefogytam már. És közeleg a nap, amikor a piros ruhán újra össze tudom húzni a zippzárt. De...de miért nevetnek azok az emberek rajtam a tv-ben?? És miért, miért olyan aggresszív a hűtő?? És merre van Madison Square? Kérem, mondják meg, mikor szerepelek végre a tv-ben? Nem kaptam levelet. Neeeeeeee bökjék belém azt a tűt. Mi ez? Miért? Hol vagyok?? Elektrosokk??? Vajon a fiam hol van most? Boldog? Mikor hozza el bemutatni végre a kis Mariont?
Nem sokáig tart ez béby. Minden jóra fordul. Szerzünk cuccot, terítjük is. Zsír lesz. Királyak leszünk, megnyitjuk a butikot. Ahogy MEGÁLMODTUK! Mondtam, hogy sikerülni fog! Anya, kapsz tőlem egy új tv-t. És ne haragúdj, hogy olyan rohadék voltam, és folyton elvittem a tv-det a zálogoshoz. Most már minden rendbe jön. Van munkám, barátnőm, fényes jövőm. Bébi, minden rendben lesz, csak ezt az éjszakát bírd ki. Lesz cucc, ne aggódj. Megígértem, nem?? Bassza meg, ha annyira kell, akkor szerezz magadnak! Itt van ez a fickó. Itt a száma. Pénzért nem ad semmit. Csak numeráért. Na mire vársz, ha annyira kell, hívd fel, itt a szám. Ne csak tőlem várd a megoldást! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, a karom. Csak pár napja fáj, semmi komoly. Marion. Nem, nem fog eljönni...
Új életet kezdünk! Nem kell a szüleim pénzén élnem, mert a ruhák, amiket majd tervezek, sok pénzt hoznak. Pont olyan jól fog menni a butikunk, ahogy MEGÁLMODTUK. De most adj valamit! Mi az hogy nincs? Muszáj szerezned. Egy tehetetlen fasz vagy! A telefonszám, amit a közös képünk hátoldalára írt fel. Hogy ne is lássuk, hogyan fordult minden rosszra. Meg kell a képet fordítanom, az a szám kell. Akkor megegyeztünk! Vasárnap nem tudok eljönni, dolgozom. Mit kell még tennem azért a rohadt pénzért? Undorodom ettől az egésztől. Hol vagy? Miért nem vagy itt? Mikor jössz haza? Mi történt Floridában? Nem sikerült, igaz? Semmi sem sikerül...
Rekviem egy álomért. Rekviem három álomért.
